Idén július 28-án „ünnepeljük” annak az ENSZ határozatnak a 10. évfordulóját, amely elismeri az ivóvízhez és a higiéniához fűződő emberi (egyetemes, oszthatatlan és elévülhetetlen) jogot. Sajnos az a helyzet, hogy ez az évtized úgy múlt el, mintha nem került volna sor erre – a nemzetközi közösség legmagasabb politikai szervezete által jóváhagyott – döntésre: 2,2 milliárd ember nem is tudja, mi az, hogy ivóvíz, és 4,2 milliárd nem fér hozzá WC-khez; évente több mint 9 millió 5 év alatti gyermek hal meg különféle betegségekben, egyebek között a tiszta víz hiánya miatt. A kézmosás lehetetlen cselekedet több száz millió ember számára, a jelen járvány időszakában, annak ismert következményeivel [1]!
Az emberi felhasználásra alkalmas víz hiánya egyre nő: a világ legfontosabb folyói, tavai és felszín alatti vízkészletei elpusztulnak, kiszáradnak a természetes megújulási képességüknél (mennyiségi és minőségi tekintetben) lényegesen nagyobb mennyiségű vízkivétel következtében, mérgező szennyezések miatt, belefulladnak a beoldódó idegen anyagokba és a hulladékokba… A strukturális aszályok a világ egyre több régióját érintik (beleértve Amazóniát is!). A föld sivataggá válik, és az erdők pusztítása döntő szerepet játszik ebben a tekintetben. Végül, a világ számos nagyobb városát (New York-tól Nairobiig, Tokiótól Dhakáig…) súlyosan fenyegetik az áradások a vízszint emelkedése miatt. Jakartatáról például talán már belátható időn belül le kényszerülnek mondani [2].
Mindennek fényében a vízhez és a szennyvízkezeléshez való jogról való beszéd csak a jéghegy csúcsa. Másfelől, a „szakértők”, a politikai vezetők és a vállalkozók nem tesznek semmit, csak beszélnek a világ vízhiányáról. Nyilvánvaló misztifikációval a világ népességének növekedését és az éghajlatváltozást hibáztatják (ami csak csekély mértékben helytálló). Elfelejtik azonban megemlíteni a domináns világgazdaság döntő szerepét, amely feléli a bolygó erőforrásait, amíg azok kimerülnek. Nem említik az agresszív technológiai fejlődés által támogatott társadalmi rendszereinknek a hatalom és a személyes vagyon gyarapításának szomjúságát kiszolgáló működését, erőszakos és életellenes voltát. Az elkerülhetetlen vízhiány kihívásaira a domináns társadalmi csoportok a rugalmas reagálásban látják a megoldást, annak képességét, hogy ellenálljanak és alkalmazkodjanak a hiány okozta sokkokhoz. A jelenlegi körülmények között azonban ez a rugalmas alkalmazkodás csak a nagy technológiai és pénzügyi kapacitásokkal rendelkezők számára lehetséges [3]. Ön meg tudja tippelni, hogy mely országok és mely társadalmi csoportok lesznek képesek alkalmazkodni az elkövetkező évtizedekben?
Az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a vízhez való jog, az életet jelentő vízhez való jog konkrétan, háztartási felhasználásra naponta 50 liter ivóvízhez való hozzáférést jelent, és évente 1800 m³ vízhez, minden egyéb kombinált felhasználásra. Ugyanakkor a vízhez fűződő emberi jog fogalmát, amely mindenki számára egyenlő és igazolható, az elmúlt 30 évben felváltotta „a vízhez való méltányos hozzáférés, megfizethető áron” koncepciója. A „megfizethető áron való méltányos hozzáférés” fogalma többé már nem kötelezi az államot.
Hagyjuk, hogy a jog világa belépjen a víz elemi szükségletének területére, és ezáltal az egyes egyéni fogyasztók gazdasági, politikai és szociális lehetőségei határozzák meg a tényleges hozzáférésüket. A víz „megfizethető” ára diszkriminációs hatalom a vízszolgáltatók kezében, akik a víz árát úgy határozzák meg, hogy garantálják a profitot [4]. Jelenleg, függetlenül attól, hogy e közművek magán vagy „állami” gazdálkodó egységek, a vezetőik hasznot húznak az életet jelentő víz szolgáltatásából!
Ez a mély kulturális és politikai változás négy szerkezeti átalakulás kombinációjának köszönhetően vált lehetségessé: az élet árucikkekké válása (minden árucikkekre redukálódott: magok, víz, tömegközlekedés, tudás, egészség, lakhatás, növények, állatok, emberi gének… ); valamennyi áru és szolgáltatás privatizációja (semmi nem kerülte el ezt a folyamatot, ideértve a pénzt is, amely többé már nem a nemzetek és államok szuverenitásának par excellence szimbóluma); az összes gazdasági tevékenység liberalizációja és deregulációja az érdekeltek (a híres „érintettek”) szabad döntéseinek érdekében, és végül a gazdaság pénzügyiesítése, amely a rendelkezésre álló források elosztására és felhasználására vonatkozó fő döntéseket a rövid távú termelékenységet és hatékonyságot hajszoló pénzügyi logikára alapozza. Magukat az embereket „emberi erőforrásokra” redukálták annak érdekében, hogy gazdasági teljesítményüket maximálisan kiaknázhassák, az emberi jogok ellenére, és azokon túl is.
Ennek eredményeként már nem léteznek közös javak és valódi közös szolgáltatások, sőt valódi közjavak sem. 1980-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága legalizálta az élő szervezetek (dolgok) szabadalmazhatóságát magán- és kereskedelmi célokra. Az algoritmusok szabadalmaztathatósága (mesterséges intelligencia) a 90-es években szokásos gyakorlattá vált. A magánszektor így már több mint 50 000, az életre vonatkozó szabadalmat nyert el. Csakúgy, mint az AI (mesterséges intelligencia) területén. 1992-ben a dublini nemzetközi vízügyi konferencián, az első Rio de Janeiro-i Föld-csúcstalálkozó előkészítéseként, a végleges állásfoglalás kimondta, hogy a vizet már nem társadalmi vagy közjónak kell tekinteni, hanem magán-, gazdasági jószágnak, amelyre érvényesek a piacgazdaság szabályai. Az emberi életet szolgáló víz iránti szomjúságot felváltotta a gazdasági tevékenységek vízkincse iránti szomjúság, a versenyképesség és a profit érdekében. Sőt, még rosszabb, hogy a 2002. évi Johannesburgi Föld csúcstalálkozón kijelentették, hogy a természetnek pénzbeli értéket kell adni a természet által nyújtott „környezetvédelmi” szolgáltatások költségeinek és előnyeinek kiszámításával. A természet pénzesítése (beárazása, tőkésítése) és az élőlények szabadalmaztathatósága megsemmisítette a közjó, a közjavak, a közösségi és szolidáris gazdaság minden formáját – a mikroprojekteken kívül.
Az élet feletti ellenőrzés kicsúszott a hatóságok kezéből. A mezőgazdasági, egészségügyi, információs és technológiai fejlesztési politikák, valamint a „fenntartható fejlődés” és a vízbiztonsági politikák már nem tartoznak többé az állam szuverenitásának körébe. Sokkal inkább függenek olyan nagy globális magáncsoportok érdekeitől, mint például a Suez, a Vivendi, a Big Pharma, a GAFAM, de a bányászati oligopóliumok is, és végül, de nem utolsó sorban a nagy pénzügyi csoportok (bankok, biztosítótársaságok). A vízágazat egyik legjövedelmezőbb növekvő tevékenysége a biztosítási szektor a meteorológiai változások (turisztikai tevékenységek, mezőgazdaság stb.) és az „éghajlati szélsőségek” (szárazság, áradások stb.) ellenére. Minél több bizonytalanság definiálja újra a bolygó vízeit, annál magasabbra szökik a víz piaci értéke. A pénzügyi spekuláció domináns „logikájában” egyértelmű, hogy minél nagyobb vízhiánnyal szembesülünk, annál inkább növekszik a víz gazdasági értéke a Föld globális életközösségének számára.
Búcsút mondhatunk hát a vízhez fűződő hatékony, mindenkire vonatkozó jognak? Igen, ha az imént leírt kollektív alapelvek, politikák és gyakorlatok nem fordulnak meg. A társadalmat és az államot mentesíteni kell a privatizációtól, és a pénzügyi szabályzóknak való kizárólagos alávetéstől. Ki kell építeni a közjó és a világ együttműködő közös javainak társadalmát. Sürgősen létre kell hozni a globális közpolitikai rendszert, amely osztozva és egyesülten, kollektív felelősséget vállal az élet védelméért, gondozásáért és előmozdításáért, szavatolja az élethez való jogot, így a vízhez való hozzájutást is, mindenki számára. A víz visszavétele a közösségi működtetésbe alapvető fontosságú a globális közrend megteremtéséhez, természetesen egy valóságos közszolgálati működtetéssel, amelyet az általános adózásból fedeznek, nem pedig a vízszolgáltatások – még ha megfizethető áron is történő – értékesítéséből származó bevételekből.
A víz jövőjét és az élethez való jogot mindenesetre nem lehet a „technológiai víz” révén megvalósítani [5], hanem csak a közös mérnöki kreativitás, valamint a politikai és társadalmi kultúra új korszakán keresztül, attól a vágytól vezetve, hogy együtt éljünk a Földanya tiszteletében.
Jegyzetek
[1] https://www.un.org/en/observances/water-day
[2] Lásd: “Ocean & Climate change: New challenges”, https://ocean-climate.org/wp-content/uploads/2019/12/fiches-EN-web.pdf
[3] Lásd: Riccardo Petrella, Water and Resistance. The strategies of the dominants in question, https://wsimag.com/fr/economie-et-politique/61408-eau-et-resilience and by the same author, Water security for all the inhabitants of the Earth, https://wsimag.com/fr/economie-et-politique/61870-la-securite-hydrique-pour-tous-les-habitants-de-la-terre
[4] Az ENSZ 17 Fenntartható fejlődési célkitűzés keretrendszerében a víz a 6. ami így szól: 6.1 2030-ra „biztosítani a fenntartható vízgazdálkodást, valamint a vízhez és a közegészségügyhöz való hozzáférést mindenki számára” (a vonatkozó magyar honlapon így szerepel így) https://www.un.org/sustainabledevelopment/water-and-sanitation/. Nincs hivatkozás a vízhez való hozzáférés jogára.
[5] A „Technológiai víz” kifejezés az emberek által előállított vizet jelenti, mint például sótalanított vizet, szennyvízkezelésből származó vizet, jéghegyekből nyert vizet
A fordítást Tegzes István készítette az angol cikk alapján.
A Pressenza fordító-csoportba önkénteseket keresünk.
Támogató(k) meghívva
Riccardo Petrella, Co-fondateur Comité International pour le Contrat Mondial de l’Eau, (Belgique/Italie)
Leonardo Boff, Théologien (Brésil)
Luis Infanti de la Mora, Evêque du Diocèse de Aysen, « Patagonia sin represas » (Chili)
Federico Mayor, Ancien Directeur Général de l’Unesco, Président Fondation Culture de la Paix (Espagne)
Anibal Faccendini, Directeur Catedra de l’Agua, Universidad Nacional de Rosario (Argentine)
Joao Caraça, Co-fondateur de l’Agora des Habitants de la Terre, Président Université de Coimbra (Portugal)
Fondation Danielle Mitterrand, (Jérémie Chomette, Marion Veber) (France)
Marcelo Barros, Moine bénédictin (Brésil)
Jean-Pierre Wauquier, Médecin, président de H²O (France)
Roberto Savio, Co-fondateur de l’Agora des Habitants de la Terre, Fondateur de Other News (Italie)
Bernard Cassen, Journaliste, ancien Directeur général du Monde diplomatique (France)
Sylvie Paquerot, Professeure titulaire, Université d’Ottawa (Canada)
Pierre Jasmin, Artiste pour la Paix (Canada-Québec)
Roberto Colombo, Maire de Canegrate (Italie)
Jacques Brodeur, Edupax, OSB (Canada-Québec)
Marcos P. Arruda, Dir. PACS Insituto Politicas Alternativas para o Cone Sur (Brésil)
Deborah Nunes, Urbaniste, Prof. Universidad del Estado de Bahia (Brésil)
Lilia Ghanem, Anthropologue et Rédactrice en chef de Badael (France/Liban)
Jean-Yves Proulx, Connaissances et citoyens (Canada-Québec)
Philippe Giroul, Ecologiste (Canada-Québec)
Sergio et Clara Castioni, Libraires, (Italie)
Bernard Tirtiaux, Maître verrier, écrivain, sculpteur (Belgique)
Maria Palatine, Musicienne, Harpiste (Allemagne)
Pietro Pizzuti, Auteur et Acteur de théâtre (Belgique/Italie)
Margherita Romanelli, Spécialiste en coopération internationale pour le développement durable (Italie)
Andrey Grachev, Diplomate (Russie)
Consiglia Salvio, « Comitato regionale campano acqua bene comune » (Italie)
Alain Adriaens, Ecologiste, « objecteur de croissance » (Belgique)
Issam Naaman, Ancien ministre (Liban)
Domenico Rizzuti, ancien syndicaliste Université/recherche, Forum italo-tunisien (Italie)
Alain Dangoisse, Dir. Maison du Développement Durable, UCL (Belgique)
Pierre Galand (B), Impliqué dans plusieurs associations, en particulier l’Association Belgo-Palestinienne et le Centre d’Action Laïque, ancien sénateur (Belgique)
Monastero del Bene Comune (Paola Libanti, Silvano Nicoletto) (Italie)
Roberto Louvin, Professeur de droit comparé, Université de Trieste (Italie)
Roberto Musacchio, Ancien eurodéputé, Ass. Altramente (Italie)
Jean-Claude Garot, Journaliste (Belgique)
Angelo Bonelli, Président des Verts (Italie)
Patrizia Sentinelli, Présidente de “Altramente”, ancienne ministre à la coopération et au développement (Italie)
Jean-Claude Oliva, Président Coordination Eau Ile de France (France)
Cristiana Spinedi, Professeur Enseignement secondaire (Suisse)
Adriana Fernandes, Educatrice à la retraite (Chili)
Lucie Sauvé, Professeur titulaire Université du Québec à Montréal-UQAM (CND-Québec)
Francesco Comina, Journaliste, écrivain (Italie)
Ulrich Duchrow, Professeur, Université de Heidelberg (Allemagne)
Ina Darmstaedter, Présidente du Festival International de la Paix de Berlin (Allemagne)
La Boisselière, Espace citoyen d’innovation sociale (Philippe Veniel, Melissa Gringeau) (France)
Julien Le Guet, « Bassines Non Merci » (France)
Christian Legros, Directeur Belgaqua (Belgique)
Armando De Negri, Médecin, représentant du Brésil au Comité de l’ONU sur les droits humains (Brésil)
Vladimir Mitev, Journaliste Barricada (Bulgarie)
Valter Bonan, Echevin aux Biens Communs, Commune de Feltre (Italie)
Anwar Abou Aichi, Ancien ministre de la culture (Palestine)
Hassan Chatila, Professeur en philosophie (France/Syrie)
Bater Wardam, Conseiller ministériel de l’environnement (Jordanie)
Mario Agostinelli, Physicien/ISPRA, Fondateur de ”Energia Felice” (Italie)
Guido Viale, Saggista, economista e ambientalista (Italie)
Université du Bien Commun (Corinne Ducrey, Cristina Bertelli, Gilles Yovan) (France)
Maurizio Montalto, Avocat, ex-président de la société publique hydrique de Naples ABC (Italie)
Fabrice Delvaux, Président de Kréativa, Education au développement durable (Belgique)
Catherine Schlitz, Présidente Présence et Action Culturelles, Angleur (Belgique)
Paul Saiz, Entrepreneur (France)
Zein Al-Abidine Fouad, Poète (Égypte)
Hoda Kamel, Écrivain (Egypte)
Kais Azzawi, Ancien ambassadeur, écrivain (Irak)
Roberto Malvezzi, Musicien, écrivain (Brésil)
Fernando Ayala, Diplomate (Chili)
Alassane Ba, Directeur du Centre Humanitaire des Métiers de la Pharmacie (France)
Amadou Emmanuel, Resp. Relations Internationales de AMT/WAFA (Cameroun)
Guido Barbera, Président CIPSI (Italie)
Ugo Mattei, Professeur de droit international à l’Université de la Californie à San Francisco (USA) et de droit civil à l’Université de Turin (Italie)
Luca Cecchi, Comitato Acqua Bene Comune Verona (Italie)
Valérie Cabanes, Juriste en droit international, Co-fondatrice de « Notre affaire à tous » (France)
Alfonso Pecoraro Scanio, Président de l’Università Verde, Ancien ministre de l’environnement (Italie)
Marie France Renard, Professeur d’économie, Université de Clermont-Ferrand (France)
Fatoumata Kane Ki-Zerbo (Burkina Faso)
