Izrael és a megszállt palesztin területek között évtizedek óta egy folyamatos politikai konfliktus zajlik, amelynek megoldása továbbra is távolinak tűnik. Vajon véget vethet egy nyílt párbeszéd ennek a tragédiának? És egyébként is – mennyire reális a párbeszéd mindkét ország polgárai között a közeljövőben?
„Une Bouteille dans la mer de Gaza” („A gázai tengeren lévő palack” magyar fordítás még nem létezik – a ford.) Valerie Zenatti ifjúsági regénye, amely egy az izraeli lány és egy palesztin fiú közötti Email barátság témájával foglalkozik. A történetben a tizenévesek kicserélik érzéseiket hétköznapjaikról, amelyek mindkét oldalon bombákkal, félelemmel, erőszakkal és ellenséges sztereotipakkal vannak tele.
Levélváltásuk egy nyílt párbeszédet kezdeményez és kényszeríti őket arra, hogy átgondolják az alapvető politikai hiedelmeket – a való világban ez a jelenség sajnos még nem valósult meg.
Nem valósulhatott meg, mivel a palesztinokat és az izraelieket egy több mint 20 éve Izrael által felépített, 708 km hosszú fal választja el. Izrael a fal felhúzásakor azzal érvelt, hogy a fal egy ideiglenes biztonsági intézkedés és azért van szükség rá, hogy megvédje Izraelt a palesztin támadásoktól.
A fal azonban a mai napig áll, képviselvén azt a politikai határt, amely 2.500 ciszjordániai palesztint elszigetel és szinte lehetetlenné teszi a párbeszédet a két állam polgárai között. Föltehetjük tehát a kérdést: „Hogyan tudnak valamikor is békét kötni a palesztinok és az izraeliek, ha sohasem kommunikálnak egymással?”
Jelenlegi viták
Az izraeli újságíró Gideon Levy, aki a palesztinok érdekében nyilvánosan szót emel, a 2019 júliusában Londonban megrendezett Palesztin kiállításon („Palestine Exposition”) kifejtette, hogy itt az ideje egy új megoldásközpontú megközelítésnek, amelyet ő maga egy egyetlen palesztin állam létezésében / létrehozásában lát.
Kijelentését az izraeli kormányban fennálló demokrácia és igazságosság hiányával indokolta és kijelentette: „Amikor egy állam létezéséről beszélünk, akkor arról beszélünk, ami valószínűleg a világon a legfontosabb érték – nevezetesen az igazságosság – amely nálunk sajnos teljes egészében nem létezik. Nincs olyan izraeli, aki a palesztint egy teljesen egyenrangú személynek tekintené.”
Levy egyben az izraeli kormányhoz apellált: „Nem lehet mindent egyszerre. Nem szállhatjátok meg a palesztin területeket és nem állíthatjátok egyidejűleg azt, hogy Ti vagytok Közel-Kelet egyetlen demokráciája és hogy békére törekedtek, miközben minden hatalmatokban levőt megtesztek azért, hogy elkerüljétek az igazságosság bármiféle formáját.”
Mit gondolnak azonban maguk az izraeliek az egységes (palesztin) állam létezéséről folytatott vitákról? Ennek kapcsán Levy hangsúlyozta, hogy ő nem az Izrael Államot támogató izraeliekkel keresi a párbeszédet, mivel (amint már fentebb említettük) meg van győződve arról, hogy ők nem látják a palesztinokat egyenrangúnak és emiatt a konfliktusmegoldásban nincs szerepük / helyük.
A Londonban megrendezett „Exist, Resist, Return – Palestine is the issue“ („Létezz, ellenállj, visszatérés – Palesztina a kérdés”) című rendezvényen egy újabb probléma mutatkozott, ami megnehezítheti egy lehetséges dialógus kialakulását.
Amikor ugyanis egy magát nem megnevező izraeli úr egy kérdés-válasz körben a nyílt dialógus érdekében szót emelt, Salim Alam (a nyugat-londoni palesztin szolidaritási kampány igazgatója) ebben az adott esetben a lehetséges vitát megtagadta.
A rövid párbeszéd a következőképpen zajlott:
A magát nem megnevező izraeli úr: „Meggyőződésem, hogy a palesztin lobbinak és az izraeli közösség főáramlatának párbeszédre van szüksége.
Könnyű itt egy ilyen közönségben ülni, ahol mindenki egy véleményen van – kivéve engem -, de én mégis itt vagyok, és én azt hiszem, hogy fontos a dialóg.”
Erre Alam: „Semmi probléma, mindenkivel hajlandó vagyok beszélni. De egyáltalán semmi kedvem sincs olyan valakivel vitázni, aki nem a szabadság, az igazságosság és az egyenlőség mellett szól. Ha valaki nem ismeri el, hogy Izrael illegálisan szállta meg Palesztinát, valamint tagadja, hogy a palesztin menekülteknek joguk van szülőföldjükre visszatérni, akkor egy ilyen emberrel nem akarok foglalkozni.”
Elfogult hozzáállás
Így hát úgy tűnik, hogy minden nyílt kommunikációs kísérlet az ország határain kívül kudarcot vall. Egy bizonyos negatív / távolságtartó hozzáállás nemcsak a Palesztinát támogatók táborában fordul elő, hanem az Izraelt támogatók körében is megfigyelhető.
Elliot Kleck, a BICOM (British Israel Communication and Research Centre -> Brit Izrael Kommunikációs és Kutatóközpont) kommunikációs szóvivője rámutatott arra, hogy a két ország közötti párbeszédben komoly akadályt jelent az a tény, hogy a palesztin oktatási rendszerben a holokauszt ténye teljesen figyelmen kívül lesz hagyva. Kleck kifejtette, hogy milyen komoly problémát okoz az, hogy a holokausztot nem tanítják az autonóm palesztin területeken, mivel – mint mondja – úgy vélik, hogy a holokauszt magyarázatként szolgálhat a cionizmusra.”
Hasonlóképpen szólalt meg – a palesztin oldalról – egy betlehemi, magát megnevezni nem kívánó tanár, aki rámutatott arra, hogy az izraeli oktatási rendszer a növendékeket a palesztinokkal szembeni gyűlöletre tanítja és arra, hogy a palesztinokkal semmilyen körülmény között ne lépjenek kapcsolatba. Emellett az izraeli kifejezésmódot és nyelvezetet is megemlítette a fiatal tanár: „Amikor rólunk (palesztinokról) vagy a helyről, ahol élünk beszélnek, akkor a „másik oldal” kifejezést használják és nem azt mondják, hogy Palesztina vagy a palesztinok. Ciszjordániát héberül „Eshtakhim”-nek hívják, aminek jelentése: „A Föld”. Nem úgy tekintik, hogy ez a mi országunk. Tehát úgy tesznek, mintha a palesztinok soha nem éltek volna ezen a földön, mintha mi soha nem is léteztünk volna.”
De egy nyílt párbeszédnek az ideológiákkal, az oktatással és a nyelvhasználattal kapcsolatos, elfogult hozzáállás nem az egyetlen akadálya. A fő probléma kétségtelenül a két országot elválasztó fal és az a tény, hogy a két ország polgárai nem mozoghatnak szabadon a határokon ide-oda.
A betlehemi fal. Egy fal, két perspektíva: míg az izraeliek a falat egy védőintézkedésnek tekintik, addig a palesztinok az „Apartheid” falról beszélnek. (Fotó: Cagla Bulut)
A nyitott kommunikáció egyik fő akadálya a fal
Az Izrael által elfoglalt Ciszjordánia közigazgatásilag három területre oszlik: A, B és C. Az terület a palesztin rendőrség és polgári ellenőrzés és a B terület az izraeli-palesztin közigazgatás alatt áll. A C terület pedig egy nemzetközileg jogellenes és izraeli telepesek által törvénytelenül megszállt terület, amely kizárólag izraeli ellenőrzés alatt áll.
A határ nincs arra berendezkedve, hogy az izraeliek, vagy akár a palesztinok zavartalanul átlépjenek rajta. Van ugyan néhány kivétel – például munkavállalási engedély, orvoslátogatás stb. -, de alapvetően a két országban sehol nincs hely és lehetőség arra, hogy az izraeliek és a palesztinok találkozzanak, vagy egymással kommunikáljanak. Az államok és az állampolgárok közötti nyílt párbeszéd azért annyira fontos, mert választ nyújthat az egyéni nehézségekkel, valamint a jelenlegi körülmények által okozott közös szenvedésekkel kapcsolatos kérdésekre és problémákra. És ideális esetben ez a nyílt kommunikáció megoldást is nyújtana.
Bár még mindkét oldal elfogult, azért sokan vannak, akik párbeszédre törekednek és egy mindkét ország számára elfogadható megoldást favorizálnak. A magát megnevezni nem kívánó palesztin tanár az interjúban elmondta, hogy ő mindig is hajlandó volt nyílt párbeszédet folytatni az izraeliekkel. Már számtalan különféle nemzetközi szervezetben és projektben részt vett, de sajnálja, hogy amint Betlehembe hazatér, minden a régi marad és úgy folytatódik mint mindig. Változásra – nem is beszélve az helyzet javulásáról – nem kerül sor.
Doron Blumshtein, egy Tel-avivi izraeli mérnök hangsúlyozza – mint mások is, akik cikkünkben előtte megszólaltak -, hogy mielőtt egy párbeszéd, egy dialóg lehetséges, az oktatáson, a műveltségi szinten kell változtatni. Ő nem a politikában és a politikusokban, hanem a művészekben, zenészekben, orvosokban, mérnökökben és sportolókban reménykedik.
Közös fesztiválok és rendezvények egy eszmecsere kezdete lehetnek, különösen akkor, ha ezek nem elsősorban a politikáról és a határokról szólnak, hanem olyan dolgokról, amelyek mindkét fél polgárai számára közösek, például a művészet és a szórakozás.
Piros tábla, amely a palesztin adminisztráció alatt álló A övezet kezdetét jelenti. (Fotó: Cagla Bulut)
Nem politikai szinten kell zajlania a nyílt párbeszédnek, nem a heves politikai vitákkal kell foglalkoznia, és nem megoldásokat kell találnia az évtizedek óta megoldatlan problémákra. Hidakat építhet, mindkét oldalon megértést generálhat a polgárok közötti nyílt párbeszéd és egyengetheti az utat egy békésebb közös jövő felé. Blumshtein az interjú végén reményét fejezte ki: „Mindannyian jobb jövőt kívánunk magunk és gyermekeink számára. Hogy melyik oldalon születünk az végül is nem más, mint a sors furcsa véletlene. Ha ezt megértjük, akkor az erőnket a közös, jobb jövő elérésére összpontosíthatjuk. A nyílt párbeszéd minden bizonnyal mélyebb köteléket hoz létre mindkét oldal között.”
Különösen mindkét ország fiataljai követelik – eltekintve a hatalmas szűrke faltól és persze az elfogult hozzáállástól – egy párbeszéd kialakulását és kijelentik, hogy ők készen állnak a „másik oldallal” egy közös megoldás keresésére.
Azok a döntések, amelyek közvetlenül Palesztinát és Izraelt érintik, mindig az ország határain kívül lettek megvitatva és meghozva, lásd az 1993. évi Oslo-i megállapodást, valamint a 2020-ben létrejött Netanyahu és a Trump közötti „végső megállapodást”.
A két állam közti béke biztosítása érdekében a helyi politikusoknak a jövőben ismét vissza kell hozniuk a döntéshozatali folyamatot a nemzeti határokon belülre és meg kell kísérelni a közvetlen párbeszédet egymással. És ki tudja: talán nyitottnak kellene lenniük új módszerek iránt és a békefolyamatot a jövőben a fiatalabb generációra kellene bízniuk, mert úgy tűnik, hogy a régi módszerek eddig nem működtek sikeresen.
Cagla Bulut
Cagla Bulut nemrégiben végezte el az újságírói szakot a londoni Roehampton Egyetemen (master in Journalism). Tanulmányai során egyetemi társaival közösen online és offline magazint szerkesztett, amely a kultúra, a politika és az egyetemi élet témakörével foglalkozott. Portfóliájával, amely az iráni nők jogairól, az Izrael és Palesztina konfliktusról, valamint a migrációról szóló történeteket foglal magába, elnyerte a “The most intrepid journalist” – a „legkevésbé megfélemlíthető újságíró” -i díjat.
Riportjait, írásait saját maga által készített fényképfelvételeivel egészíti ki. Egyik ilyen munkáját egy a szülővárosában, Innsbruckban megrendezett fotópályázat alkalmából ki is állították.
Jelenleg mint társproducer egy dokumentumfilmen dolgozik, amely a poszt-migráns nők azonosításának kérdéseivel és az őket érő kihívásokkal, nevezetesen a mindennapi rasszizmussal, az asszimilációs nehézségekkel, valamint a többségi nyugati társadalom és a magukkal hozott hagyományos értékrend között dúló konfliktussal foglalkozik.
További információ személyéről: https://www.caglabulut.com/
A fordítást Héjjas Ferenc készítette a német cikk alapján.
A Pressenza fordító-csoportba önkénteseket keresünk.
