A világjárvány után: Mit? Hogyan? És ki?

14.04.2020 - Guillermo Sullings

Ez a bejegyzés a következő nyelveken is elérhető: Angol, Spanyol, Francia, Olasz, Görög

A világjárvány után: Mit? Hogyan? És ki?

Sok vita folyik arról, hogy milyen lesz a világ a járvány után, pedig valójában nem is nagyon tudjuk mikor lesz vége. Lehet, hogy egyes országokban néhány hét múlva a fertőzés eléri a csúcsot és aztán csökkeni kezd, de ugyanakkor más országokban tovább terjedhet. Azt sem tudjuk, hogy ki fog-e újra törni ott, ahol elvileg már uraljuk a helyzetet. Ez egy olyan jelenség, amely még fejlődik, és gazdasági és politikai következményei, amelyek már most súlyosabbak, mint a 2008. évi válságé, végül az időbeli hosszától és a legnagyobb pusztítás helyétől függenek majd. De ha ragaszkodunk ahhoz, hogy azon gondolkodjunk, mi lesz a járvány után, akkor megfigyelhetünk néhány jelet, mely a rendszer repedezését mutatja, és ha ezek a repedések elmélyülnek a változások szele fog átfújni rajtuk.

Politikai szempontból különbséget kell tennünk a rendszer válsága és a vezetés válsága között. Számos vezető késői vagy nem létező reakciója a fertőzés megakadályozására úgy tűnik nem kizárólagosan az olyan jobboldali politikusok jellemzője, mint például Trump (USA), Johnson (Egyesült Királyság) és Bolsonaro (Brazília), mert Lopez Obrador (Mexikó) szintén minimalizálta a problémát, bár aztán a valóság arra kényszeríti mindannyiukat, hogy foglalkozzanak vele. Hiba lenne tehát, ha a kritikát az egyénekre összpontosítanánk, mert egy vészhelyzetben minden oldal képviselői lehetnek hősök vagy gazemberek. Elegendő visszaemlékezni, hogy a második világháborúban a nácizmus elleni küzdelem megjelenése három nagyon különböző vezetőt tett hőssé: a kommunista Sztálint, az ultrakonzervatív Churchillt és a keynesiánus demokrata Rooseveltet.

A rendszer válságára kell összpontosítanunk, nem pedig a körülmények adta vezetők ellentmondásaira; és ebben az értelemben nagyon nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedek neoliberális politikái jelentősen lerontották az egészségügyi rendszereket, és a piac logikájára bízták őket. E szerint a logika szerint a többség számára elérhető egészségügyi ellátás vagy a megelőzés nem jövedelmező, és a mostanihoz hasonló rendkívüli esetekre tervezett egészségügyi infrastruktúra sem lenne nyereséges. Következésképpen minden olyan politikus, aki előmozdította vagy fenntartotta a neoliberalizmust, felelős az egészségügyi ellátás összeomlásáért, függetlenül attól, hogy milyen szintű választ ad vészhelyzet esetén. Például képzeljük el, hogy ha egy gyermek szülei annyira lelketlenek és erőszakosak lennének, hogy bántalmazzák és veszélybe sodorják az életét, de aztán megriadnak és lépnek, vagyis kórházba viszik, ahol megmentik az életét, akkor ezek a szülők tapsot érdemelnek tőlünk az utolsó tettükért vagy azt érdemlik, hogy elítéljük őket a korábbi viselkedésükért? Azt feltételeznénk, hogy egy ilyen eset után megváltoztatják hozzáállásukat vagy azt, hogy előbb vagy utóbb megismétlődik?

Gyakran összehasonlítják a jelenlegi és az emberiség által korábban elszenvedett járványokat. Bizonyára a halálozási arány most alacsonyabb lesz, de a világ olyan módon reagált, mint még soha: a az élet megállt, és a média másról sem beszél. Ennek nemcsak az az oka, hogy a kölcsönös összekapcsoltság globalizálja a pánikot, hanem az is, hogy az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egy teljesen más helyzetben kerülünk szembe a betegséggel. Régebbi korokban azt feltételezték, hogy a pandémiák végzetszerűek, olyan távol állnak az emberi akarattól, mint a földrengés vagy a hurrikán, és csak várni lehet vagy a halálra vagy a csodára. Ma pedig arra számítunk, azt követeljük, hogy az egészségügyi rendszer védjen meg minket. Ezért, amikor egyes vezetők azt javasolták, hogy a gazdaságot ne állítsák le a karanténokkal, és hogy a vírust fogadjuk el természeti erőként, a közvélemény elutasította őket és nyomást gyakorolt rájuk, hogy vegyék át az irányítást.

Nos, ennek a közvéleménynek azt is követelnie kellene, hogy mostantól, amikor a vészhelyzet lezárul, a nemzetállamok ténylegesen gondoskodjanak a lakosság egészségéről, amelyhez el kell hagyniuk a neoliberális politikát. A talaj termékenynek tűnik az ilyen változásokhoz, mivel sokan azok közül, akik korábban osztoztak a neoliberális diskurzusban, most értékelik az állami beavatkozást az egészségügybe és a gazdaságba.

Ez azonban nem az első alkalom, amikor a többség megkérdőjelezi a neoliberális irányelveket. A vagyon állandó koncentrációja és a spekulánsok által okozott ismétlődő pénzügyi összeomlások már széles körben kérdéseket vetettek fel. A globális felmelegedés és az ökológiai katasztrófa egy ideje szabadjára engedte a rabló és fogyasztói kapitalizmus kritikáját. Léteznek ma megújult hangjai a rendszer elutasításának, és annak a reménynek, hogy minden megváltozik. Egyesek hasonlóságokat keresnek a XIV. századi fekete halállal, amikor az európai népesség egyharmada elpusztult, és ami a feudalizmus végét és a reneszánsz kezdetét jelentette. Most a kapitalizmus végéről beszélnek, de valójában a kapitalizmus végét több mint egy évszázaddal ezelőtt megjósolták, ám eddig minden válságot legyőzött, míg más alternatív rendszerek összeomlottak. Nagyon alaposan meg kell értenünk, hogy mit javasolnak majd a helyettesítésére, hogyan fog megvalósulni, és ki lesz képes végrehajtani, ha azt reméljük, hogy ez a pillanat fordulópont lesz a történelemben – mert nem fog megtörténni mechanikusan.

A „mit” és a „hogyan” tekintetében, ami a kormányok fellépését illeti – amit már részletesen kifejtettük egy másik írásunkban az Economia Mixta-ban[1] (Vegyes közgazdaság) -, az állam alapvető koordináló szerepet tölt be, kikényszeríti a nyereség produktív újrabefektetését, átveszi a pénzügyi rendszer irányítását, garantálja a feltétel nélküli alapjövedelmet, az egészségügyi ellátást és az oktatást. Vizsgáljuk meg ezután a „ki” fogalmát.

Az emberek számára világossá kell tenni, hogy nem támogathatjuk továbbra is azokat, akik a pandémia előtt neoliberális politikát folytattak, mert amikor a járvány elmúlik, azt javasolják majd, hogy térjünk vissza a „normalitáshoz”; a piac diktatúrájának, az eladósodás és a gazdagság koncentrációjának normalitásához. Valószínűleg végrehajtanak majd néhány beruházást az egészségügy területén, hogy úgy gondoljuk, hogy megtanulták a leckét, de minden folytatódni fog, mint korábban, sőt még rosszabb lesz, mert a pénzügyi hatalom biztosan kihasználja a válságot, hogy a leértékelődött vállalkozásokat megkaparintsa szégyentelen árakon, még több kormányt és embert fog eladósítani, és ezzel teljes lesz a vérszívókhoz láncoltság. Ezt már a 2008-as pénzügyi válságnál láttuk, miközben az emberek elveszítették otthonukat, a kormányok eladósodtak, hogy megmentsék a bankokat, felgyorsítva a globális eladósodást, amely ma a globális GDP háromszorosa.

Az is tévútra visz, ha engedjük a nacionalizmus térnyerését. Ennek a kockázata mindaddig növekszik, amíg a határok lezárásának vége kitolódik, és emelett bár a mozgás korlátozása egészségügyi okokból történik, kedvez az idegengyűlöletnek és az autoritarizmus növekedésének azok esetében, akik ellenőrző államra vágynak. De csakúgy, ahogy a rendkívüli válságokat katasztrofális vezetők kihasználhatják, ugyanúgy lehetőség is rejlik bennük haladóbb modellek megjelenésére, amelyek általános szándékai és céljai egybecsengenek az emberekével, és melyeket az embereknek támogatniuk kellene, anélkül hogy belegabalyodnának a bomlasztó perfekcionizmusba.

Mindenesetre, akár a kormányok megváltoztatásához, akár egy lényeges irányváltás követeléséhez, arra van szükség, hogy a népek véghez vigyék saját kulturális átalakulásukat. Mivel eddig az individualizmus és a fogyasztás kultúrája volt az elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy a vadkapitalizmus a társadalmat érdekeinek megfelelően szervezze. Ám ma ennek az individualista kultúrának a kicsinyessége egyre nyilvánvalóbb, ha szembeállítjuk a válság közepén kialakult másfajta magatartásmódok nagyságával: az élet és az egészség felértékelődésével a gazdasággal szemben; a kollektív szolidaritás rengeteg megnyilvánulásával; az egészségügyi szakemberek elismerésével, akik kockázatot vállalnak mindenki érdekében; egy közös ügy kollektív érzésével. Ezek mind olyan tapasztalatok, amelyek egy újfajta érzékenységhez kapcsolnak bennünket, és amikor az emberek osztoznak majd ebben az érzékenységben az egész bolygón, akkor ez egy nagyhatású jelenséggé válik. A szolidaritás ezen új érzékenysége természetesen nem teljesen új, hanem fokozatosan növekszik egy ideje, különösen a fiatalabb generációk körében, a női közösségekben és számos, a jogaikért küzdő mozgalomban. Most ez a válság katalizátorként szolgálhat, így a társadalmi egyensúly végül a szolidaritás felé hajlik, az individualizmust kisebbségbe szorítva, amíg egy nap csak egy rossz emlék lesz az egykor mentálisan beteg társadalomról.

Megkérdezhetnénk magunktól, hogy vajon mi hétköznapi emberek – e a fent említett érzékenység jeleinek kifejezésre juttatása mellett -, tehetünk-e többet, hogy hozzájáruljunk a változáshoz. Ebben az értelemben, és visszatérve a „mit” és a „hogyan” kérdéséhez, de helyi, közösségi szinten, bármi, amit azért tehetünk, hogy megosszunk a tapasztalatokat, amelyekben a világ különböző pontjain az emberekben lévő legjobb mutatkozik meg, az hozzájárul az kollektív összetartozás megteremtéséhez. Minden, amit azért teszünk, hogy ezeket az elképzeléseket és a szerveződés eszközeit terjesszük, elősegíti a hálózatok megszilárdítását a társadalmi struktúrában. Minden, amit azért teszünk, hogy másoknak segítsünk pszichológiai és szellemi szinten, a félelem, az elszigeteltség, a depresszió, az üresség és a járvány egyéb mellékhatásainak legyőzésének érdekében, hozzájárul a személyes problémák nem individualista szempontból történő megoldásához.

De amellett, hogy hozzájárulunk egy új, közös tapasztalatokra épülő kollektív tudatosság megszületéséhez, fontos, hogy azt jövőképekkel egészítsük ki, hogy ez az emberi konvergencia ne halványuljon el a pandémia után, és értelemmel teljen meg egy olyan új világ létrehozása közben, ahol valós a demokrácia, méltányos és fenntartható a gazdaság, ahol egy új nemzetközi szolidaritáson alapuló világrend működik erőszak és megkülönböztetés nélkül.

Semmi sem jobb egy álomnál, hogy kijussunk a rémálomból.

Guillermo Sullings

Közgazdász, humanista és számos könyv és monográfia, nevezetesen az Economia Mixta (Vegyes Közgazdaság) és a Encrucijada y Futuro del Ser Humano – Los pasos hacia la Nación Humana Universal (Az emberiség jövőének keresztútján: az Egyetemes Emberi Nemzet felé vezető lépések) szerzője, melyek több nyelven is megjelentek www.encrucijadayfuturo.org

[1] Sullings, G (2015) Economia Mixta: Más allá del capitalism (Vegyes közgazdaság: A kapitalizmuson túl) 2. kiadás Virtual Ediciones, Santiago, Chile

 

Kategóriák: Egészség, Eredeti tartalom, Gazdaság, Nemzetközi, Vélemények
Tags: , , ,

Newsletter

Enter your e-mail address to subscribe to our daily news service.

Keresés

videó 10 év Pressenza

International Campaign to Abolish Nuclear Weapons

International Campaign to Abolish Nuclear Weapons

Archívum

xpornplease pornjk porncuze porn800 porn600 tube300 tube100 watchfreepornsex

Except where otherwise note, content on this site is licensed under a Creative Commons Attribution 4.0 International license.